A másvalakit Sándornak hívják, a blogom új szereplője. Ózd-Budapesti lakos, ezért a blogomban szereplő földrajzi helyek között Ózd is fog szerepelni.

Szóval, ami a történteket illeti. A 8 hetes Magyarország lassan 8 hónaposra bővült. Közben a blog mind  multidiszciplinárisabbá vált  (magyarul: jól megbeszéltem élőben, ahelyett, hogy a dolgokat leírjam blogban). Lözben egyre kevésbé hajtott az írásos közlési kényszer.

A mostani fellángolsát a blog iránt az okozza, hogy sitebuilder csaj lettem (at least a wannabe sitenuilder csaj) és annyi wordpresses mizériába logolok ki és be mostanában, hogy erős nosztalgiám támadt a saját blogom iránt.

Szóval teszek egy kísérletet rendes-rendszeres írásra … meglátjuk mi lesz

Puszi,

Éda

Tele vagyok benyomásokkal, a kultúrális sokk akkut — már két éve tart –, és most sincs vége, ahogy itthon vagyok. Sőt most kezdődik csak igazán!

Szóval ferihegyről caplatva elsőként az tűnt fel, hogy minden ember feketében jár, a férfiak esetleg halvány szürkés-barnában. És minden  pasi meglehetősen szűkre szabott farmert visel,azonban kabátja legalább két számmal nagyobb. A nőknél feltűnt a lófarok egyeduralma, a férfiaknál pedig a militáns tüsi frizura, és az is, hogy itthon a csapzott frizurázkodás a divat — bizonyára a reggeli fodrászkodás nem divat.  A külsérelmi jegyek közül a görnyedt testtartás és a tétova mozdulatok tűntek még fel. Szerintem a masszázsfotel itt rövidesen húzóágazat lesz.

A depressziós küllem teljesen indokoltnak tűnik ha a budapesti szociális (inkább anti-szociális) viselkedésmintákat nézzük. Szemkontaktus kerülendő — ismerősök között is! Ha találkozót beszélünk meg, akkor még aznap telefonálni kell égegyszer utoljára, nem lehet megbeszélni valamit egyből ás előre, jelezve, hogy nem olyan fontos a másik, hogy azonnal megállapodjunk egy jó valamiben. Ha mégis sikerül megbeszélni egy találkozót, akkor arról el kell késni, vagy mégjobb, ha le tudjuk mondani az utolsó pillanatban (ez azért nagyon rosszul esett). Meg az esett még rosszul, hogy az angolszász közegben az ember megszokja, hogy örülnek neki ha látják, és ölelgetik és azt mondják, hogy ‘örülök hogy látlak’ és ‘mi van veled’. És tudom én, hogy szégyenlősek az emberek itthon, de mindenki olyan visszafogottan üdvözölt, hogy az angol léptékkel úgy tűnt mintha nem is örülnének nekem igazán.

A másik agybaj okozó tényező, hogy ellenben ha kedvesen elbeszélgetsz valakivel, akit még csak 6odjára látsz, akkor az házassági ajánlatnak minősül, és flörtnek, úgyhogy jobb is nem kedvesnek lenni senkivel, mert hát ki tudja még minek nézik az embert. A segítőkészséget hírből sem ismerik az emberek, és úgy fest, mintha itthon az egész élet egy hatalmas hierarchikus játszma lenne. Annak a programjavaslatára mennek, annak a viccén nevetnek, annak az embernek köszönnek aki felettünk áll a hierarchiában és mindenki maga alá utasítaná szíve szerint a másikat. Ezért aztán a végén senki sem köszön senkinek, senki sem megy sehova és a teljes nihilben ül otthon és büszke rá hogy legalább lenyúlt két csomag féntymásolópapírt a munkahelyéről.

Szóval hát ez rossz azért.

A másik véglet, ami látszik, hogy ha a köz közfelkiáltással alfa-személnynek hirdet valakit vagy valamit pl egy kultúrális programot, akkor annak akkor is igaza van ha nincs is, meg akkor is el akarnak menni megnézni ha nem is érdekes (persze bizonyára érdekes azért többnyire), ezért az alfa személy típusú emberek paranoidok lesznek, az alfa-programok pedig leülnek egy idő után, mert szegény embereket ki akarják sajátítani mint státusz szimbólumok, a programokra meg akkor is elmennek, ha nem érdekesek többé. Más, érdekes programokra pedig makacsul nem mennek el mindaddig, amíg az nem vbálik alfa-programmá.  Azt kell hogy mondjam, hogy így nagyon stresszes és komplikált az élet, és Angliában nem is ismert ez az alfa-dolog fogalom, egyszerűen annak köszönnek az emberek, akinek örülnek, vagy leginkább mindenkinek, és arra a bulira mennek el, ami érdekli őket.

Szóval ez tényleg bonyolult amikor azon kell gondolkozni, hogy köszönjél-e valakinek, vagy nem. Nem egyszerűbb mindenkinek köszönni? Jó, sokan ezt úgy oldják meg, hogy nem köszönnek senkinek. de az meg azért nem jó, mert akkor kurva unalmas lesz minden, és senki sem köszön és senki sem szólal meg. Azért az uncsi. Szóval azt kérlek ne.

Nahát, nem jól van ez így. Ezért légyszíves kedves olvasó, ha ezt olvasod akkor változzál meg, és legyél mától laza és kedves, jó?

Szóval erről már régóta írni szerettem volna, az úgy kezdődött, hogy baromi nagy fagy volt pár hete egyik reggel. Ráadásul pont ezen a reggelen időben indultam el a munkába. Rajtam kívül mindenki képes időben beérni, én meg nagyon szerettem volna időben beérni, de sosem sikerült. Kivéve ezen a bizonyos reggelen. Uzsonna bekészítve, tea termoszban, kocsi kivakarva a jég alól. Boldogan róva a mérföldeket Swallowfield határán egy kanyarban  körbefordultam a jégen 360 plussz 180 fokbvan. Fék, gáz, semmi reakció. Szegény Micra már parkolások során összehorpadt elől- hátul- és oldalnézetből is, de most megpillantottam egy csomó autót is keresztbe az úton. Rámület, majd  vártam, hogy mikor állunk meg, vagy inkább kinek a kocsijában. Végülminden oké, békésen kikötöttünk az út közepén keresztben.

A következő sokkot az okozta, hogy balra nézve megláttam egy másik autót csúszni felém. Oké, kikerült, lelassított, elnavigált, én pedig erőltetett nyugalommal elhagytam az autót. Még az ajtót is bezártam kulccsal.

A helyzet drámai, a reakció angol: mindenki békésen teázik.

Kaptam teát, kérdezik jól vagyok-e, hihihi hahaha, dejó, hogy a lekéssük a matekórát, meg a munkát. Mondom, hogy akkor én elállok az útról, mert jön egy őrült, és belelcsapódik a Nissan Micrába és megöl.

Nem, nem azt nem szabad, mert kell oda valami nagy böszme, hogy a többi kocsi lássa hogy potenciális road-hazard van, és időben lassítsanak. Ne aggódjak nem fognak belecsapódni, mert le fognak lassítani (oké, tényleg túlreagáltam, meg egy 12 éves roncs, de az én Micrám! és ha jön valami őrült?).

Kis csapatunk teázgatott, hihihi hahaha. Közben lassan hosszú kocsisor épült fel abban a bizonyos kanyarban, hatalmas  dugó lett, még az útinformban is bemondtak minket (radio stardom). Vártuk a rendőröket, hogy kitáblázzák a lefagyást, meg látamozzák az egyik kocsit, ami teljesen az árokban volt. Sőt nem is az árokban, inkább a bokorban. Közben a hős Micra a testével állta el az utat. Gondoltam biztosan akkor ez a helyes, mindenki egyetértett, hogy kell oda egy böszme útakadály. Próbálkoztam egy elakadásjelző háromszöggel kiváltani a kocsit, de olyanja nem volt senkinek. Úgyhogy néztük a kocsit, ittuk a teát és vártuk a rendőröket. Hihihi hahaha.

Néha a bedugult sofőrök megkérdezték is, hogy miért nem állunk el. Ilyenkor egy 40es bácsi (bocs 40esek), aki amolyan father-figure státuszt töltött be a társaságban (ilyet mondani valakire különben angolszásziában megtiszteltetésnek számít), készségesen elmagyarázta, hogy azért van ott a kocsi, mert láthatatlan jég van mögötte (black  ice angolszászul), a sofőrök meg az információ boldog birtokosaiként továbbhajtottak. Én közben rettegtem, hogy ez mind kiszáll, és megver, és megöl, de nem.

Aztán egy ponton bekattant a magyar paranoiám. Én láttam, hogy ezek mind meg akarnak ölni, és nem tarthatjuk fel a forgalmat, mer megölnek, és eldobtam a teát, és leparkoltam a kocsit az út közepáről a padkára, mielőtt megölnek.

A kis csapat megkérdezte, hogy akkor ezt most miért csináltam. Sejtettem, hogy ezt a paranoia dolgot mégse mondhatom, úgyhogy gyorsan kitaláltam, hogy már olvad, meg különben is. Szóval mondta, ez a bácsi, hogy ezt így nem szabad, mert kell oda egy böszme nagy dolog, ami figyelmezteti az embereket a road hazardra.

Úgyhogy, fogta magát és szépen odaparkolt az út közepére a saját vadiúj Wolksvagen Pólójával. Majd elégedetten visszatért teázni. Oké, helyreállt a rend, a forgalom megint bedugult, én meg döbbenten próbáltam feldolgozni a helyzetet. Oké tudom, az angolok elvileg gazdagok, mit nekik egy Wolkswagen Polo, odadobják azt, akár holmi útjelző háromszöget, havonta vesznek úgyis másikat. De nem. Mert nekik is egy csomó papírmunka, meg hivatalbajárás, meg bónusz-málusz, ráadásul hitel (azért itt se szoktak tudni egy új kocsit kifizetni zsebből). De a road hazard nem vicc, valaminek böszme nagy dolognak ott kellett lennie, ami figyelmezteti az embereket a road-hazardra. Nehogy mások is ráfussanak a jégre és balesetet szenvedjenek. És ezt meg is beszélték, és egyet is értettek ebben.

Magyar-agyam lefagy, nézem a kocsit.  A dugó nagy, csak egy sávban megy a forgalom, mindenki csendben kerülgeti az út közepén álló kocsit. Végül is az elv működik, senki nem hajt rá a jégre. Végül megjöttek a rendőrök, gondoskodón hátbaveregedtek, megkérdezték, hogy szeritnem mi történt, és megdicsértek, hogy nem mentem gyorsan.

Majd elindultam a munkába is végül. Mindenki aggódott (telefonáltam nekik persze). Ennyi aggodalmas babusgatást még sose zsebeltem be egyszerre.

Úgy egy év eltelt abban a hangulatban hogy ha számla kellett, akkor felhívtunk valakit, akinek volt valamilyen cége, és még pont tudott dolgokat kiszámlázni úgy, hogy nem esett át a következő adósávba — meg egy csomó minden –, és kifizettük neki az áfát, meg az adót, meg rebegtettük a szempilláinkat, hogy ne haragudjon már, amiért a moszkva téren kell emiatt neki munka után találkozni, meg egyébként is. Szóval nekem ez meredknek tűnt, hogy egy hosszútávú üzleti modellt arra alapozzak, hogy másoktól kell szívességet kérni. Meg különben is, szeretném eltörni a lábam nyugodt szívvel.

A másik opcíó azonban kicsit hardcore-nak tűnt. Könyvelő, mg TB (60ezer) akkor is ha nincs bevétel, meg áfa előre akkor is ha nem fizették ki amit ki kellett, meg illeték, még cégmegcsinálás, meg cégfelszámolás, meg lófasz. Leginkább lófasz. Köztes verzió, meg pályakezdőpátyolgatás persze nincs. Farkastörvények vannak. Mindenki oldja meg maga.

Szóval ehhez képest ma reggel alakítottam egy céget angliában (bocs, Magyarország, de ezek után ide fogom fizetni az adómat.) Fel kellett hívnom egy számot ahol beszéltem egy ügyintézővel. Az ügyintéző megkérdezte az adószámomat, a születési évemet és azt a dátumot amikortól a kliensek rendelkezésére állok. Ezeket megmondtam, és mondta, hogy köszöni rendben van, akkor küldenek egy információs pakkot, egy számot, amivel loginelni tudok az online accountomra, és évente az adóbevallás papíromat. Fizessek heti 2 és fél font TB-t, és ha gondolom jelentkezhetek három féle hétvégi tanfolyamra, ami ingyenes, és ahol megtanítanak adóbevallani, üzleti gondolkozni, és még valami, amit nem értettem, mert északi angolul volt az akcentusa.

És akkor ez sürgősségi ellátásra érvényes ez a TB? — kérdezem. Nem, hanem mindenre. És akkor mennyi adót kell befizetni? 5ezer font bevétel alatt semmit, a fölött pedig a bevételtől függően valamit (nem sokat — legalábbis az én keresetem mellett nem). És az egész úgy működik, hogy az online accounon tudom vezetni mennyi bevételem van, és egyből kiszámolja az okos honlap mennyit kel fizetni év végén majd akkor. Ha meg nincs bevételed, akkor semmit sem kell. Jó nem? Nem bonyolították túl.

Meg még az is, hogy 3 hónapod van rá hogy bejelentsd a tevékenységedet miuátn elkezdted. Addig akár számlát is adhatsz, csak majd jelents be. Meg 40ezer font bevétel alatt nem kell fizetni áfát. Meg az egész tök jó érzés, mert törvényt tisztelni meg adózni jó érzés. Meg az is, hogy nyugi, minden rendben van.

Szóval ismeretlen nagy kaland a kispolgári élet.

Elnézést, hogy ilyen sokáig hanyagoltam a blogomat, egyszerűen borzalmasan sok dolgom volt, és még főállásban dolgoztam is. Szóval rengeteg mindent írtam volna, de ehelyett igyekeztem legalább a minimális email-válaszolni valókat abszolválni.

Mindemellett teljesen meg vagyok hatódva mennyien olvassák a blogot még most is, és fogalmam sincs, az a napi 10 ember vajon ugyanaz a 10 ember-e nap mint nap, vagy mindennap más. Szóval mindenesetre 1600 view-nál tartunk, és ennek én nagyon örülök, eredetileg ugyanis azt hittem, hogy csak anyukám fogja olvasni. Persze Anyu, csak miattad is megérné!

Nos, a helyzetem megváltozott, mert kénytelen voltam a kórházban felmondani, úgyhogy unatkozó szabdúszó lettem, egy csómó szabad kapacitással, amit blogírásra fogok fordítani. Jó, valójában nem szabadok a kapacitásaim, de a napi 8 órás osztatlan figyelem sajnos nem az én műfalyom — de bár az lenne.

Tárgyilagosan — ha valaki életrajzi adatokra kiváncsi — az történt, hogy kaptam némi NKA pénzt egy projektre, amin évek óta dolgozom, és ha nem fejezem be most a honlapot, akkor az egész mindent vissza kell fizetni. Úgyhogy nem volt mit tenni, fel kellett mondanom a kórházban sajnos. És ha már felmondtam, akkor haza is utazom 8 hétre nyaralni és dolgozni, és bevállaltam más kisprojekteket is. Úgyhogy a jelek szerint újra grafikus leszek — pedig már kezdtem belejönni a bérrabszolga létbe

A kórházban elsirattuk egymást, kaptam ajándékot (egy menő sálat az Accessorize-ból, és egy szuper fülbevalót is). Meg aláírtak egy képeslapot a kollégáim, amin az szerepelt, hogy “wishing you the best”, és csupa személyes szövegeket írtak bele ráadásul. Egy csomót ölelgettek, és én is őket, és tudom hogy nagyon fognak hiányozni. Aztán elmentünk inni.

Mérleget vonva még soha sem röhögtem ennyit egy munkahelyen se, és ráadásul legyőztem a kórház fóbiámat is! Szóval mindenkinek ajánlom a kórházi munkát Továbbá megállapítottam, hogy az a legenda, hogy a nyugati munkahelyeken az élet laza, és ezek a pundingok nem tudják hogyan kell keményen dolgozni, az teljesen hamis. Hamis, sőt valótlan. Ugyanis még soha sem láttam ennyi embert ilyen erőbedobással hajtani, ráadásul szünet nélkül és életformaszerűen.

Szóval mostmár rendesen fogok blogolni (remélem), és puszi mindenkik!

Ráadásul a táj is teljesen mesebeli tud lenni, pici házakkal a pici dombon, a züld mezőn. Az az igazság, hogy nagyon aranyos ország ez az anglia.

Egy francia pasi setal a drotkoteleken. Jujj, tenyleg teledrotoztak Budapestet szorgos emberek? Basszus lattatok piros drotokat? Tokre tetszik, hogy az okos kreativok (kreativ — ertsd: olyan ember, akinek az a munkaja hogy reklemokat talaljon ki) valahogy ratalaltak Budapestnek erre a lepattant szepsegere — ahelyett hogy mondjuk Parizst fotosppoljanak belole, raadasul nagyon budapesteiesek szamomra benne a hangok — a vihar, meg az arab bazar, meg a nagy spiritualis zsizseges, meg a diszpecserkozpont. Sok sok drama. Szerintem ez a tipusu drama mashol nem is lehetne, mert peldaul London es tersege kozismert arrol hogy nincs mennydorgos nyari vihar. Es ez szerintem mar onmagaban elegendo erv a dramatlansagra.

Szóval módunkban állt 1 hetet Spanyolországban nyaralászni: Cap Salouban (ami borzasztó hely, de homokban döglésre kiválóan alkalmas), és Barcelonában pár napot. Majd feltöltök képeket, ha leretusáltam az összesről a koszos objektív nyomait (ami nagyon időigényes munka, és sokkal egyszerűbb lett volna az optikát puha ronggyal megtörölni), de majd akkor láthatjátok ti is, milyen csuda jókedvünk van minden fotón. A nyaralás csúcspontját egyértelműen a karaokézás jelentette, nagy sikerrel elénekeltem egy Björk számot, amiben sokat kell rikoltozni és dallamozni is. De az egész nyaralás a dalolászás jegyében telt egyébként is, ugyanis egy valódi Abba tribute zenekart mentünk meglátogatni. Szegények 110 napja minden éjjel ugyanazt az Abba show-t mutatjék be a tisztelt közönségnek, és a közönség persze standby-ra kapcsolt agyú nyaralókból áll, papucsban meg leégve. De mi tapsoltunk lelkiismeretesen, helyettük is, másod és harmad nap is. Negyed nap már nem mentünk el.
Köszönjük ezúton is nektek, Marci, Eszter, Balázs és Michelle, hogy belecsöppenhettünk a tökre nem anglia-szerű spanyolországi életformátokba. Chikitita R-Goi értelemben, ja nem az csikidam.

Igerem, jelentkezem, es sorban megirom az osszeset, mar sok konyvboritoval elkeszultem, es ha sikerul lenyomni a megrendelok torkan, akkor mar szinte raerek, csak egy honlapot kell elotte gyorsan osszerakni, de tenyleg. A hatekonysagi mutatom fergeteges, ugyhogy mindez csak szinte percek – najo hetek – kerdese es jovok.

Először is az angol tetovált fiúk többen vannak fő/négyzet-km alapon számolva, mint a magyarok, ami már eleve egy apró különbség, de ráadásul meghatóan másmilyenek is. Csak úgy mondom, hogy minden egyes élőlény ki van tetoválva ebben az országban, ha nem indiai vagy pakisztáni, és a szülei nem rendelkeznek posztgraduális diplománál magasabb végzettséggel. Nagy és színes tetoválásokról van szó, az egyik kollégám derekát például egy csapat  hawaii hula-táncosnő lengi körbe, Chris, egy másik fiú pedig a 7es csigolyától a farkcsontjáig egy Yeats verssel van kitetoválva — undorító gótbetűkkel mellesleg. Sok piercingje is van mindenkinek, legalább egy — látható helyen, és többnyire két fültágító gyűrű. Ráadásul mindenki nagyon vagányul van felöltözve.

Az érdekes apró kölünbség mégsem a tetoválás méretében vagy témjában rejlik, hanem a tetovált srácok társalgási témáiban. Szóval a munkahelyi ebédszúnetek tapasztalataiból merítve mondhatom, hogy az angol kitetovált vagány srácok kényesen odafigyelnek az ételek kalória-, szaturált zsír-, cukor- és omega3 zsírsav tartalmára. Fejből vágják az összes étel összes számszerűsített tartalmát és hosszan társalognak arról, hogy mivel lehet helyettesíteni az egészségtelen dolgokat és hogyan lehet tömeget építeni, vagy éppen csökkenteni egészséges és egészségtelen módokon. Csodálatos és meglepő élmény egy ilyen beszélgetést végighallgatni a legaljasabb szlenggel fűszerezve, és már azt is megfigyeltem, hogy ez az időjárás, a tévéműsorok és a zene után az egyik legnépszerűbb társalgási témának számít az egészséges táplálkozás.

Apró különbség 2: A parkolóház

A parkolóház alapvetően tök ugyanolyan. De sok szempontból mégis máshogy vannak benne a dolgok. Először is nincs benne térerő — mint sehol zárt térben. Másrészt ha már fizetett az ember egy csomó ideje van elhagyni a parkolót , ezt onnan tudom, hogy többször is hosszan telefonáltam elbambulva az időt, és mágis mindig kinyílt a sorompó. Számomra fontos és előnyös kölünbség az is, hogy lehet a sorompónál is kártyával fizetni. Ugyanabba a lukba kell bedugni a kártyát ahová a másikat is, és csak levonja és kienged és kiírja búcsuzóul hogy vezess óvatosan. Mint a karikacsapás.

A legcsodálatosabb élményben azonban pénteken volt részünk — beülltünk a helyi plázába a hangoverre, hogy agyhalál közben ben*and*jerrys fagyit és gumicukrot tömjünk magunkba — és persze pont akkor végeztünk a mozival, amikor a többiek. Úgyhogy tök tele volt a parkolóház kürtős rámpája 6 emeleten keresztül kocsikkal  és kuplunggal döcögve kellett csorogni a kijárathoz ha lehetett, de többnyire csak állni lehetett. Szóval a pajkos angolok — amúgy viccesen — dudálgatni kezdtek, amolyan szagatott kis ritmusokat, amibe egyre több kocsi kapcsolódott be, hogy rövidesen mintegy kürtharmóniává alakuljon a hangorgia megteremtve egy időre vadidegen emberek spontán együttműködését, ami magyarországon szocializálódott emberek számára döbbenetet és áhitatot eredményez.

Komolyan.

Ilyen kedves emberek ezek az angolok.